Az öngyilkos csóka

Herman Ottónak kalandos élete volt, rengeteg történet kering róla. Olvashattátok már nálam számtalan párbajának történetét, de megtudhattátok azt, miért írt magyarul, illetve azt is, hogy iskola lesz Miskolcon, sőt, megismerhettétek a Vadgalambpör részleteit is. Ezúttal arról írok, hogyan találta meg élete szerelmét a nagy polihisztor. 

A lillafüredi Herman Ottó-szobor

Herman Ottó majd' ötvenéves volt akkor, amikor megismerte a leendő feleségét. Mindenki azt gondolta róla, hogy agglegény marad. Nagyot tévedtek. 1883-ban történt, hogy a Vadászlap című újságban megjelent egy Tengelic - népies nevén stiglic - madár öngyilkosságáról szóló cikk. Herman Ottó az írásra válaszul egy ,,szellemes megjegyzést" tett a Pesti Hírlapban. De, hogy ez miként kapcsolódik Herman Ottó nősüléséhez? Hamarosan megtudjuk!

Nézzük először a Vadászlapból átvett, vitaindító cikket a Pesti Hírlapból. Ha ezt valaki elolvassa, biztosan jót fog derülni rajta. Olvastam már én is madarak tömeges öngyilkosságáról, de azt nem olyan módon tették, hogy felakasztották magukat, melyhez a hurkot is ők maguk kötötték...

,,Öngyilkos madár. (Rejtélyek az állatvilágból.) 

A Vadászlap legutóbbi számában dr. Fekete Izidor fehérmegyei Sárosdról következő érdekes megfigyelést teszi közzé: 

Múlt vasárnap, május 6-án a sárosdi urasági kastély előtt levő fenyőfáknál az uraság egyik vadászával Sarvaitz Józseffel beszéltem. 

Egyszerre egy nőstény tengelic (stiglic) egy körülbelül 1/4 méternyi hosszú durva házi cérnát hozott csőrében, s azzal egy mellettünk levő fiatal fenyőfára szállott. 

A vadász engem figyelmeztetett „mi mindent hord össze az ily madár a fészkébe!“ 

Magam is kiváncsi voltam, hova rakja madarunk a fészkét?

Azonban madarunk az általa elfoglalt ágról egyelőre nem szállott tova, hanem a fonal két végét lábacskái alatt az ághoz köté s midőn ezzel készen volt, a fonal lelógó részét is magához felhúzza, bal szárnyát beleakasztja s ezután nyakára tekeri egyszer a fonalat, utóbb a jobb szárnyát is magasra felemeli s a fonalba akasztja. 

S a midőn e csodálatos műtéttel készen volt, leveti magát az ágról, a melyen állott, a nélkül, hogy szárnyaival egyet csapott volna. Egyszerűen felakasztotta magát...

Mig a vadász s én szótlanul s bámulva e kis szomoru játékot néztük volna, két hím tengelic egymással nem messze a történetke helyétől elkeseredett harcot vívott. 

Ezalatt mi is bámulatunkból magunkhoz tértünk; a vadász azonnal felkapaszkodik a fára s a szerencsétlen madárkát úgy a mint függött, fonalastól a fáról levette s nekem átadta. 

Csodálatos, hogy ez elszánt kis állat, az egész történet alatt szárnyaival egyet sem csapott, csak feltünőleg ingerültnek látszott; mert a mint a kissé szorosan fekvő fonalat a nyakán megeresztettem volna, minduntalan kezemhez csípett, mintha megmentését nem is szerette volna. 

S miután a fonalon annyit eresztettem volna, hogy esetleges megfutásától nem kelle tartanom, lógó helyzetében — miként a fáról levettük — bevittem a kis öngyilkost ő nagyméltóságának gróf Eszterházy László úrnak s a grófnénak. 

Ezután levették a szánandó állatkáról a fonalat; egy kalitba zárva élelmiszerekkel ellátva kitették a kastély udvarán lévő oszlopra.

Herman Ottó feleségével, Borosnyay Camillával

Itt az öngyilkosság okainak némi nyomára jöttünk, mely tán a rejtélyre némi világosságot vetend. 

A mint a két him észrevette, hogy szerelmük tárgya fogva van, azonnal a kalitra szállottak, s ezt számtalanszor körülrepdesék. 

Én azt tanácsoltam, hogy le kellene a vetélytársak egyikét lőni; ezzel talán a kis családi élet békéjét helyre lehetne állítani; de a most már meglehetősen felszaporodott publikum, mely nagy részvétet s rokonszenvet mutatott a bizonyára már nagy belső fájdalmon keresztül ment kis öngyilkos iránt, abban a nézetben volt, miután nem tudjuk megállapítani, melyik him a kedveltebb, tehát az exekució maradjon el. 

E tanácskozás után a kalit-ajtót kinyitottuk, a kis öngyilkos kirepült, s a két hím tettleg szárnyaira vette őt, s elvitte a fenyvesbe, hol, az egész színjáték lefolyt. 

Azóta naponként vizsgálom a fenyvest, nem lóg- e kis madarunk valahol? De úgy látszik, elég volt neki ez egyszeri akasztás is. 

Az itt leírt eset nem mese, hanem valóban megtörtént dolog, melyet elejétől fogva végig saját szemeimmel láttam, s valóságáért kezeskedem. 

(Pesti Hírlap - 1883. május 22.)

Herman Ottó ismert tudós, polihisztor, akit a "Madarak atyjának" is neveztek, válaszolt Dr. Fekete Izidor írására. 

,,Az állatvilágból. (Az öngyilkos stiglinc.) 

Egy öngyilkos tengelicről hozott minap közleményt a Vadászlap, melyet mi is átvettünk. Herman Ottó jeles tudósunk a következő jóízű sorokat küldte be ugyancsak a Vadászlaphoz a kérdéses közleményre vonatkozólag: 

Tisztelt Szerkesztő úr! — Képzelheti, hogy én, mint a madarak barátja s mintegy harminc év óta figyelője, mily érdekkel olvastam el dr. Fekete Izidor úr közleményét arról az öngyilkos stiglinc hajadonról, mely azonban özvegyasszony is lehetett. 

Gonosz idők járnak! Bajkay után Gyürky, ezután a sárosdi stiglinc, közben még egy 14 éves gymnazista öngyilkossága! Rettenetes! S hozzá még a felfordított világrend, mert hiszen az angolok — az emberek s valószínűleg stiglincek is — a novemberi köd nyomása alatt akaszkodnak a Hydepark fáira! 

A múlt évben dr. Tomcsányi, Nagy-Kanizsán, egy fecske statáriumot észlelt, hol a fecskék a szóbeli eljárás alkalmazása mellett egy verebet akasztottak föl egy lószőrre; én magam az Erzsébet téren láttam egy verebet egy kenderszálon függve, s most már a valóságos cérna is szerepel, világos jeléül annak, hogy a madaraka tökéletes akasztás felé haladnak, mert hiszen az előbbi esetekben az akasztás primitív anyagra és fészkekre történt, holott dr. Fekete Izidor úr már cérnát és ágat említ, tehát valóságos ágravalóságot! 

Az nagy veszteség a tudományra nézve, hogy dr. Fekete Izidor úr némely körülményekről nem emlékezik meg, amelyek épen döntők. Nem írja, hogy az a stiglinc a lábával, a szárnyával vagy mivel kötötte a hurkot a nyakára, mert hogy a csőrével nem tehette, sőt sem a lábával, sem a szárnyával, ezt csontváz ismerete bizonyítja, miről Fekete Izidor úrnak, a doktornak tudomásának kell lennie. 

Tehát mivel kötötte s vetette nyakára azt a hurkot? that is the question! A lélektani oldal is homályos, mert a nőstényvilág természete kizárja azt, hogy egy nőstény azért, hogy több kérője van, öngyilkosságra vetemedjék. Ez analógia az emberi nővilággal, ahol az a leány vagy özvegy, akinek a legtöbb a kérője, a legtöbb életkedvet mutatja s nagyon természetesen is. 

Az már inkább megesik, hogy a versenyző gavallérok közül s rendesen a szolidabb akasztja föl magát. Ez egy nevezetes pont s szeretném megnyerni a lélektani megfejtést. 

Azután a legfontosabb! Látszik, hogy dr. Fekete Izidor úr nem élvezi a jelesebb kriminalisták társaságát, akiknek az öngyilkosok vizsgálatára nézve igen sokat lehet profitírozni. Ha ismerné dr. Rákóczy Jakab, vagy Hunyady Adolf, vagy Teleki Lévi társaságát, ezek megmondták volna neki,hogy az öngyilkosnál mindig a hátrahagyott iratokat kell puhatolni s valószínű, hogy a stiglinc jobb szárnya alatt el volt rejtve egy stiglinc nyelven írott levél, mely az okokat tartalmazta s címezve lehetett: Dr. Fekete Izidor úrhoz. 

Biztosítom a doktor urat, hogy a mint a dr. Tomcsányi esetét ilyen hangon megbíráltam a „Term. tud. Közlöny“ben, nem felebbezett senki sem!

Vegyük most már komolyan is. A házak táján fészkelő madarak a fészeképitési anyagra nézve mindenfélét használnak. Az aranyhegy (Oriolus) még újság vagy egyéb papirost is alkalmaz, a tengeric lőszer mellett cérnát is. 

S minthogy a felakasztott madarak valamennyi ismert esete azt tanúsítja, hogy a madarak fészekrakás, vagy igazítás közben belebonyolódtak a szálas anyagba, s szabadulni akarva kerültek a fatális helyzetbe, itt is csak ez történt A tengelic fészek-igazitáskor nyakával belebonyolódott a cérnába, száz kísérletet tett a szabadulásra, végre egy ágra szállott, még pedig fenyőágra, hol a cérna másik vége belebonyolódott a tűlevelekbe, s az akasztás megvolt — minden öngyilkossági szándék nélkül, a melyet már a tengelic agyának szervezete kizár.

Nincs szándékom a tisztelt doktor úrral vitatkozásba bocsátkozni, de ha ebben az ítéletben meg nem nyugszik, a mi szabadsága, szívesen ajánlkozom a közbenjárásra, például Brehmnél és Homeyernél, Cabanisnál s Dressernél is rám ítéljenek. 

S ha ez sem elég, kérjen kihallgatást Magyarország trónörökösénél, ki szintén ornithológus, minden bizonynyal kihallgatja, — de meg is mosolyogja.

Herman Ottó"

(Pesti Hírlap - 1883. június 8.)

A Pele-ház Lillafüreden. Itt élt együtt Camilla és Ottó 

Dr. Fekete Izidor nem hagyta magát, válaszolt Herman Ottó szarkasztikus kritikájára.

,,Még egyszer az öngyilkos tengelicről.

(Válasz Herman Ottó stiglincére a Vadászlap utolsó számából.) 

Tisztelt Szerkesztő ur! A „Vadász-Lap“ f. é. 19-ik számában ,,Az öngyilkos stiglinc“ feliratu cikkben tiszt. Herman Ottó úr éles kritika alá veszi múltkori cikkemet „Rejtélyek az állatvilágból“, s a cikkemben foglaltak valódiságát kétségbe vonja.

Ezt természetesnek találom, mert biztosítom; Herman Ottó urat, ha a megtámadott cikket ő, vagy maga dr. Brehm írta volna is, én belőle szintén egy árva szót sem hittem volna, s így én sem veszem rossz néven, ha valaki a cikkemben előadottakat nem hiszi. Egyet mégis tisztelettel megjegyezek, azt t. i. hogy sokkal nagyobb tisztelettel viseltetem a hírlapolvasó publikum iránt, semhogy azt holmi költött, vagy légből kapott fantazmagorákkal untatni kívánnám. 

Áttérve a cáfoló cikk egyes pontjaira, hogy „nagy veszteség a tudományra, hogy némely döntő körülményre nem emlékszem" stb. Hisz t. Herman Ottó úr teljesen félreismerte cikkem intencióját! 

Eszem ágába sem jutott egy tudományos cikket írni. Én egyszerűen azt írtam le, amit láttam és gróf Esterházy Andor vadásza Sarvaitz József. Nem akartam a madár öngyilkossági kísérletét lélektani szempontból bírálgatni, hanem tettének indokát valami szerencsétlen szerelemből próbáltam kimagyarázni, mit annyival inkább tehettem, mert kora tavasz lévén, a párosodás idején, vélelmem logikailag indokolható, s valóbb szinű, mintha mondottam volna, „hogy alkalmasint kracholt a madárka, s az „őt körülrepdeső“ két társa uzsorás hitelezője, kik csődöt készülnek kérni ellene“; szóval az eseményt, mely szemeim előtt lefolyt, s mely engem némileg meghatott, írtam le, minden ornithologikus tudálékosság nélkül, azok számára, kik ily természeti problémák iránt érdekkel viseltetnek. 

És ha sejtem, hogy t. Herman Ottó úr enynyire érdeklődik ily rejtélyek iránt, szívesen ágastól, mindenestől beküldöttem volna stiglincünket neki, s meg vagyok győződve, hogy az előttünk fekvő ügy feletti véleménye hatalmasan megingott volna.

A nagy közönség elé pedig vittem az ügyet azért, mert ez a harmadik eset, hol madarat felakasztva találtam. Az első esetleg szintén egy stiglinc volt, egy száraz körtefa nagyon kinyúló ágán; az állat lószőrön függött; a másik egy kenderike volt, fenyőfán hársfa héj fonalon; mindkét madármár élettelen volt, mikor megtaláltam őket. 

Ezek tragédiáját én is úgy magyaráztam, mint t. Herman Ottó úr az én stiglincem akasztását; azért eszembe sem jutott e jelentőség nélküli eseménynyel a nyilvánosság elé lépni. De hát ha e két akasztásnál valami skrupulózus ember mint t. Herman Ottó uram azt kérdezte volna tőlünk, t. i. tőlem és t. Herman Ottó úrtól, kik azt hiszszük magunkról, hogy mi a természeti rejtélyek titkos tárházába belekukkanhatunk, mint Istók bátyánk Debrecenbe, hogyan lehet tehát az, hogy az akasztott madarak épúgy és addig mocorogtak a végzetszerű fonallal az ágon, míg a fonal vagy szőrnek ép az egyik vége akadt magától az ágra, a másik vége pedig rátekerődött a nyakára, s miért épen a nyakára, s miért nem valamelyik lábára, vagy szárnyára? Nem tudom, hogyan feleltünk volna meg. Herman Ottóúrral e kritikus kérdésnek! 

Egészen máskép áll a dolog az általam leírt esetnél. Itt láttam, mint hozta a madára fonalat ; a fonallal hittem hogy játszik; hittem, hogy fészket akar építeni; láttam, hogy a madárhol egyik, hol másik szárnyát kiterjeszti, mintha gimnasztikáim akarna; egyszerre látom, hogy a madár ugyanazon a fonalon egészen vízszintesen lóg; kényelmetlen helyzetében egy szárnycsapást, egy vergődést sem teszen maga megmentésére; pedig ha úgy keveredik be a fonalba, higgye el. Herman Ottó úr, hogy hatalmasan fog vergődni, mint a légy, ha pókhálóba akad, önmegadva csüng akkor is, amidőn Sarvaitz József fonalastól leveszi a fáról stb. 

Ezek már oly körülmények, melyek gondolkodóba ejtenék a legnagyobb ornithológust, annyival is inkább, miután 5—6 lépésről szemléltük az esemény lefolyását, tehát optikai csalódásnak sem lehet nevezni észlelésünket. 

Tehát ezt az eseményt írtam le első közleményemben, távol tartva magamat — mint felőbb is említem — minden tudálékosságtól, s amit akkor állítottam, azt állítom most is, szólja bár ellenem. Herman Ottó úr az iróniák és szarkazmusok bármennyi nyilai, én mást nem írhattam, s nem írhatok, mint azt, amit láttam. Hogy melyik lábával csavarta a kötelet, minő arányban van a stiglincnek agya a test tömegéhez, minő e madárnyakának szervi alkotása, nem tartozik elbeszélésem keretébe; tény az, hogy a madár az általa hozott kötélén lógott, és vízszintesen úgy, mintha egy pajzán fickó akasztotta volna azt fel. 

Ha véletlenség lett volna, miért nem akadt bele a fonalba a lába, miért épen a két szárnya? Ami t. Herman Ottó úr cikkének utolsó pontját illeti, hogy t. i. nincs szándéka velem vitatkozásba bocsátkozni, megjegyzem, hogy kár, ha nem teszi, a vitatkozásnak igen hálás tere nyílnék számára, egyszerűen tagadni mindent. Nálam másként áll a dolog! Én csakugyan nem vitatkozhatom, mert egy saját szemüleg látott esemény, vitatkozás tárgyát nem képezheti. 

Az ellenem írt cikk enyelgő részére nem felelek, hogy mert tudom, t. Herman Ottó úr sokszor szokott tréfálni, s eközben a stiglinceknél is keres hátrahagyott iratokat. 

Ily elmefuttatásokra nincs válaszom, de írjon ellenfelem bármit akar, én boldogult Pilátussal kijelentem újra: „amit írtam, megírtam.“ 

Sárosd, júl. 3-án. Dr. Fekete Izidor."

(Pesti Hírlap - 1883. július 30.)

Herman Ottó szobra a belvárosban 

Sőt, egy kolozsvári írónő megvédte Dr. Fekete Izidor elméletét. Ez a bizonyos Judith a helyi Ellenzék című lapban jelentette meg írásait. Saját történetét mesélte el az eset kapcsán. 

,,Az öngyilkos csóka. 

Igenis. Öngyilkos. Kimondom ezt habozás nélkül, nem okulva dr. Fekete Izidor úr rettentő példáján, nem rettegve a nagyszakállu pókász bácsi satyricus criticájától. Nem! 

„II faut avoir le courage de sa conviction.“ 

Ő csak csóka volt, de nemesen, mélyen érző, forrón ragaszkodni tudó. Az életet küzdelmeivel nehéznek, fárasztónak találta; letette azt s elment nyugodni...

Ha élettörténetét elmondom, senki sem fogja őt ezért kishitűnek, gyávának nevezni. Otthonát, szüleit, testvéreit már három napos korában elvesztette. Fészekromboló ádáz gyermekhad kezeibe került, honnan, a kínos rabszolgaság bilincseiből én váltottam meg, négy krajczárral. 

Soha olyan szánandó, segélyteljelen, hogy kimondjam, ocsmány jószágot képzelni sem lehet, amilyen ez a csupasz, kis testű, irgalmatlan nagyfejű s még annál is nagyobb szájú mozgó valami volt. Hová kellett ennél több jogczim egy tizenöt éves leány részvétére, pártfogására? A hontalannak hajlékot, a segélytelennek ápolást, védelmet, az éhezőnek táplálékot adtam. Gondoskodásom tárgya ő lett nappal; álmaim központja éjjel megint csak ő. 

És önzetlen fáradozásom megtalálta érdemelt jutalmát a sikerben s az elismerésben. 

Az én csókám, ki a keresztségben a legnagyobb classicusunk által megörökített Csóri nevet nyerte, néhány hét lefolyása alatt gyönyörű, fényes tollú, feketé szemű, aristocraticusan hajlott orrú díszpéldánynyá fejlődött és ragaszkodása hozzám határt nem ismert. 

Csoda volt-e ? Én voltam neki anya, testvér és fészek egy személyben. Ajkaimból evett rizst, gyümölcsöt, süteményt, velem játszott bujósdit a kert jázmin bokrai közt s ha elfáradt, ölembe, vállamra, sőt olykor fejem tetejére szállt pihenni. 

Kora reggel az ő hangja ébresztett föl álmaimból. Tipegve közeledett ágyamhoz s a menyezet függönyét csőrével félrevonva az igy támadt résen nyílként suhant be s szállt keblemre. Ilyenkor gyakran alvást színleltem. Ő szólongatni kezdett, előbb halkan, gyöngéden, majd türelmetlenül, követelőleg, aztán ijedten, kétségbeesve. Oh, aki nem hallotta, soha sem hiszi el, mily sok modulatiot tud kifejteni egy szerető csóka hangjában. 

Le és fel futkosott a takarón, mintegy segélyt keresve; végre fejemhez állt s erősen lezárt pilláimat gyöngéden feszegette csőrével. Ekkor rendesen elnevettem magam... Az az örömkiáltás!... még most, évek múlva is fülembe cseng, nem is fogom mig élek soha elfeledni. Ajkaimon gyöngéden végig babrált, kényeztető csipegő hangokat nyögdelt, mindaddig mig meg nem szólaltam, akkor aztán ugrálni, kiabálni kezdett s ezer mulattató comicus bohóságot követett el széles jókedvében. 

Boldog idők voltak ezek, s nekem nagy önmegtagadásomba kerül, hogy ne időzzem soká a részleteknél. Nem volt egy szó, egy hang közöttünk, melyet meg ne értettünk, vagy félreértettünk volna. 

Én megtanultam érette csókául, ő érettem emberül tanult. Én alkottam az ő világát s ezért nekem egy szivet adott adott cserébe, mely egészen az enyém volt. Egyelőre egyikünknek sem kellett egyéb. 

Sokat beszélhetnék csínyeiről, de czikkem — az olvasó türelméhez arányítva — végtelenre nyúlnék, azért csak pár jellemzőbb momentumot említek. Egyiket csupán lélektani curiosum képen: 

Ki fejtheti meg azt az ádáz ellenszenvet, melyet e különben oly szelíd madárka az udvarunkban olykor megforduló többrendbeli Grosz Mártonok és Klein Ignáczok iránt érzett? s melyet a tisztelettel említettek nagy — többnyire vörös — fülczimpáján minden kínálkozó alkalommal tettleg be is bizonyított, hirtelen beleragadva és olyat csípve azon kemény csőrével, hogy a vér azonnal kibugygyant a csípés nyomán s cserencsétlen áldozat kínjában fölorditott. 

Az antisemitismus még akkor nem volt „divat“-ban; Istóczy tán még önmagát sem sejtve pihent az ismeretlenség homályában, a hírhedt Eszlárnak pedig semmi „jel“, vagy „kinyilatkoztatás“ nem prophetiálta jövendőbeli nagyságát. 

Ha tehát madaram anyja a fészek építésnél anyagul mindjárt „újságpapírokat“ alkalmazott volna is, több mint valószínű, hogy azokból — a különben is csak három, legföljebb négy napos s igy olvasni még alig tudó fióka nem szedhette meg a kegyét modern eszmék törmelékével. Tőlem pedig, mint az egy tizenöt éves leánykától várható a meghitt együttlét óráiban Petőfi verseit hallá szavalni, mikből csupán az „egyetértés“, „testvériség” nagy eszméi impregnálódhattak zsenge, fogékony lelkébe. 

És, lám, mégis!... Fejtse meg e lélektani rejtélyt, ha tudja, a nagy ornithopsychologus, Herman Ottó, vagy nem bánom akárki. Én — gyöngeségem érzetében — meg sem kisértem. Különben az egész háznál kisebb-nagyobb mértékben mindenkinek volt oka panaszkodni rá. Semmi sem volt szent előtte — a mi ha nem csalódom, némi communisticus tendentiákra vall — még édesapám pipakészlete sem, annál kevésbé bátyáim íróeszköze s anyám aszalótáblái, melyekről a gyümölcsöt ezer felé dobálta. Engem naponkint a vizitkártya kosárral hozott ki sodromból, melynek, a kosárnak t. i. közepén állva szórta a névjegyeket — csóka szempontból valószínűleg igen ostoba, hiábavaló dolgokat — a szélrózsa minden irányába. 

Mégis szerettük valamennyien. Szidtuk és szerettük. De mikor a csinytevések sora édes anyám befőttes üvegeire került, melyeknek lantornáján — minden kiszámitott részakarat nélkül különben, csupán a hangzatos pukkanás kedvéért — csőrével szabályosan kerek lyukacskákat ütött, minek következtében valamennyi befőtt megpenészedett, a bünrovás megtelt s az ítélet, a fellebbezés lehetőségének kizárása mellett kimondatott és végre is hajtatott. 

Csóri száműzve jön a helybeli állatkedvelő szivarkereskedő boltjába. 

A közszellem annyira ellene nyilvánult, hogy én könyeimet is csak titokban mertem hullatni utána. És jön gyász és szomorúság. A ház kihaltnak, a világ üresnek tetszett. 

Hallgatva ültünk a reggelinél, hol máskor a kávés csészék között sétálva, a közfigyelem és mulatság tárgya volt. A kertben sétáló szárnyatört gólya, melynek hátán a kerti körutazást reggelenként megtenni szokta, csodálkozva állt meg a lugas előtt. Méla tekintetéből világosan olvastam a kérdést: hol van Csóri? — Nincs! sohajtám öntudatlan feleletképpen. 

Ebédkor szomorúan pillangaték bal vállam felé, hova — a kanálcsörgést hallva, — a szomszéd kert fáiról repülni szokott, hogy számból az eledelt kicsipkedje — mert röpülni már tudott rég, de magától enni soha, egész utolsó órájáig meg nem tanult. 

Bár akkor se tanult volna! 

Ettünk, hallgattunk és sóhajtottunk. Ez így tartott négy napig. A kolostorban nem lehetett gyászosabb csöndesség. Ötödnap reggel, portörlővel kezemben szomorúan rendeztem a névjegytartót, azon boldog időkre gondolva, midőn a kártyákat görnyedezve, a hány darab annyi felől a földről szedegettem össze. 

Milyen szívesen szedném újra, százszor, ezerszer, örökké !... Vége ... vége !..."

(Ellenzék (Kolozsvár) 1883. augusztus 14.)

Borosnyay Camilla

A novella második, egyben befejező része két nappal később jelent meg.

,,Az öngyilkos csóka. 

(Vége.) 

Ezen gondolat fájdalmas nyomása alatt a könyek elboríták szememet és bánatos hangon kezdém énekelni: 

"El száll a csókamadár keletre,

Jutok én még kedves csókám eszedbe: 

Sirva-riva fogsz te engem keresni 

De a s..."

A szó torkomon akadt s a helyett egy rikoltás tört ki keblemből. 

Előttem billegett Csóri, kegyetlen kurta farkkal és szárnynyal, de annál hosszabb, szive mélyéből fakadó örömkiáltással.

Csóri!... Oscár, Béla ! Csóri!... Apám, édes anyám!... Csóri... Csóri! Nézétek, itt van!... jertek, jertek!... kiálták magamon kivül, össze-vissza. 

Persze hogy jöttek, nézték, körülvették, csodálkoztak, kérdezősködtek mind kivéve jó apámat, ki mosolyogva sompolygott ki a szobából, s a világért sem mondta volna, hogy az általános lehangoltságot, a komor csöndet tovább nem tűrhetve, a szivarboltba ment s a csókát egy óvatlan pillanatban zsebébe dugva — — visszalopta. Áldja meg az isten érette!

Ez volt aztán az öröm nap, olyan, hogy ... hogy le sem tudom írni! Olyan boldogok voltunk mindnyájan, hogy az „otthont“ szűknek találtuk, s a napot méltóan megünneplendő, kirándultunk a „Zagyva malom” füzes berkébe.

Szegény Csóri négy napi szenvedését világosan tanúsita a vandálul lenyirbált tollazat, mely miatt a viszontlátás örömeit sem élvezheté teljes mértékben. Nem bírva ágról-ágra röpülni, csak a fűben s legfölebb vállaimon zenghette örömtől áradozó csókahymnusát, mely oly édesen hangzott, mintha nagy malomkő alatt kisebb-nagyobb mogyorót ropogtattak volna, olykor fölváltvaa kávédaráló andalító dorombolásával. 

Estefelé, midőn élményeinkkel elégülten hazafelé indultunk, az én csókám megállt egy tűzbokor alján, honnan minden hívás, kérés, könyörgés daczára nem akart mozdulni. Fejét madár módra forgatva, hol egyik hol másik szemével nézte a földet s rövid, szakgatott, csodálkozást kifejező hangokat adott. 

Odamentem. A fűben egy nyomorúságos kis izé vergődött, egy fészekből kihullott, alig pelyhes, világtalan szemű, tátott szájú rigó fiú, mely ki tudja mily megrendítő családi catastropha következtében került oda. 

Árva, veszendő, gyámoltalan volt ez is! Csóri felfedezte — én fölfogtam rajta. Most már volt egy tört szárnyú gólyám, egy suta csókám és egy vak sárgarigóm. Nagy együgyűség! ha meggondolom, hogy ezek helyett lehetett volna kanári madaram, sőt papagályom is. 

A rigó, koránál és állapotánál fogva, legtöbb ápolást igényelt; csókám tehát kissé háttérbe szorult. Az új polgárnak kisded állványra pompás, puha fészket épitek s hálószobámban egy szekrényre helyeztem el. És kezdődött újra fáradságos nevelési módszer, melyet a csókával követtem volt. Az etetésnél Csóri gyakran jelen volt, s én nyugtalanságában, ideges kiáltozásában az irigységnek félreismerhetlen jelét láttam, vagy hittem nyilvánulni. 

Már most mintha látnám, hogyan nevet Herman Ottó hosszú szakállába, előre tudni vélvén, hogy szerintem Csóka féltékenységnek lön áldozatává, melynek kínjait tovább el nem viselhetve vetett életének véget, s már-már tudományos persiflageal emlegeti a csókák „agy szervezetét“, mely az ilyesmi lehetőségét kizárja. 

Mindenek előtt tehát kijelentem, hogy a bekövetkező öngyilkosság okát távolról sem féltékenység képezte, magát az öngyilkosság tényét pedig csak közönséges madaraknál lehet az agyszervezet primitív voltával problematicussá tenni. De az én Csórim rendkívüli, phenomenszerű madár volt, amit mindenkinek el kell ismernie, aki olvassa a mint következik: 

Egy reggel élelmi szerekkel ellátva, épen kisebbik védenczemhez megyek, az etetést végzendő. Azon pillanatban, midőn szobámba léptem, különös látvány lepett meg. A csóka, nyitott szárnyai miatt több ízben meghiúsult kisérlet után, végre a szekrényre vergődött, onnan a rigó állványára, tompa, gyügyügő hangot adva, mire a kis jószág nyakát kinyújtva, tollatlan szárnyaival repesve torkát éles kiáltással tágra nyitá, s a csóka csőrét villámgyorsan belemélyezte. 

Első gondolatom az volt, hogy megakarja ölni vetélytársát s már kész voltam érdeme szerint büntetni a gonosz merénylőt, midőn felháborodásomon uralkodva elhatároztam, hogy előbb észlelni fogok, alapos meggyőződést szerzendő.

A rigót etetni kezdtem, a csóka csöndesen nézte. Neki semmit sem adtam, ő nem kért. Ekkor pár lépést távoztam és hívogattam a csókát, csemegét mutatva. 

Meg sem mozdult. Egyszerre azonban nagyot ugrik föl a levegőbe, aztán az állványra s a rigót az előbbi gyügyügő hangon szólongatni kezdi. Oda megyek — — hát mi van a csőrében? egy légy, melyet röptében fogott el s melylyel az alig pár hónapos fiókmadár, ki maga még nem tudott önállóan táplálkozni, etette a nálánál gyöngébb, tehetetlenebbet, a mely nem is azon madárfaj, annál kevésbbé családtagja volt, melyből ő származott...

Ezek után az elfogulatlan olvasóra bízom, ítélje meg, túloztam-e, midőn csókámat phenomenalis madárnak neveztem? E naptól kezdve az etetés az ő kötelessége lett, melyet kiváló gonddal, gyöngédséggel, mondhatni szenvedéllyel végzett. 

A rigó állványát, a hozzáférhetés könnyebbítése végett egy székre tettem.... és ez okozta mindkettőjük vesztét. 

A madarak kérlelhetlen, örök ellensége idézte elő a catastrophát. 

Egy ízben Csóri egy ízletes dongót tartva csőrében, a fészekhez röpült s azt üresen találta. A rigó fiúnak hűlt helye volt csak s a szobába alattomos módon belopózott czirmos kéjesen nyalogatott — még véres — szája mindent megmagyarázott...

A csóka kétségbeesése határtalan volt. Napokig hívta, kereste, siratta meggyilkolt védencét. Végül — úgy látszik — elhatározta, hogy keresni fog valakit, kit az elhunyt helyébe adoptáljon, kire figyelmét, gondoskodását, gyöngédségét átruházhassa.

A választás köztem s a gólya közt lehetett. Engem választott, s a legkövérebb dongókat, pókokat az én számba akarta rakni, mit én, kellő kímélettel ugyan, de visszautasítani mégis kénytelen voltam. 

Még egy kísérletet tett egy csomó lószőrrel, aztán egy szem üveg-gyöngygyel, de ízlésemet nem birta eltalálni. Természetem hatalmasan tiltakozott ily nemű tápszerek bevétele ellen. Mikor mindezeket viszszautasítottam, meggyőződve, hogy szeretetére, gondosságára többé e világon szüksége senkinek sincs s igy élte czél s haszonnélkülivé vált, mélyen érző szivében gyászos elhatározást fogamzott s az udvar kövezetét javító kőműves „mándli“-jának zsebéből kilopott phosphoros gyufák fejét lecsipkedve — — — megmérgezte magát. 

És meghalt... Iratokat nem leltem szárnya alatt. 

Egy díszes szivarládába, rózsák és resedákból készítek utolsó fészket számára... temetője, fehérrózsa bokor alja. 

Verőfényes őszi reggelen, könyek között vittem koporsóját az örök nyughelyre. 

Apám, ki mély fájdalmamat látta, tréfás gúnynyal akarta ellensúlyozni azt, s hosszuszáru csibukjával tactust verve, valami régi halotti dalt énekelt utánam. Két fiú testvérem kapott a jó alkalmon, s kitelhető bohóskodással segédkezett. 

Az erőteljes mély hang egyszerre csak rezegni kezdett... fölpillantok: a szép öreg arczon lassan gördül alá két tündöklő könycsepp. A két fiú ezt látva azt nézte, merre közelebb a kert ajtó... Egyik a másik után hallgatott és párolgott el. Csórit — apám segélyével sírba tettem, behantoltam. Anyám az ablakból nézte mindezt, egyik könyüt a másik után törülve.... mint én most, midőn e sorokat irom. 

És már most fenyegethet engem a pókok nagymestere — ha ugyan észre vesz — Brehmmel, Dresserrel, Slomeyerrel; felterjesztheti az ügyet — „megmosolygás“ végett — akár a trónörökös elébe. Én mindezen fórumokról appellálok a világ összes tizenötéves leánykáihoz; azok mind egy szálig nekem fognak igazat adni.

Nem is említve... Dr. Fekete Izidor urat.

Judith

(Ellenzék (Kolozsvár) - 1883. augusztus 16)

Így szól Judith és Csóri története. Herman Ottó heves vérmérsékletű ember volt, mindig állt a vita, a harc elébe. De ezúttal azonban nem vette fel a kardot, egyszerűen annyiban hagyta a dolgot, és rá egyáltalán nem jellemző módon nem kezdett mindent elsöprő vitába.

Herman nem sokkal később Budapesten járt és találkozott egy régi barátjával, a kolozsvári illetőségű Borosnyay Oszkárral. Beszélgettek egy ideig, aztán a nagy tudós megkérdezte barátját, hogy nem ismeri-e véletlenül a Judith néven író újságírót, földijét, akivel volt egy kis vitája nem olyan régen. Ismerte bizony! Merthogy a nővére volt!

Ezután már könnyű volt megismernie a hölgyet, két év múlva pedig az esküvőt is megtartották az avasi református templomban. Borosnyay Camilla élete végéig társa volt a - nála húsz évvel idősebb - nagy polihisztornak. 

Csóri története megérintette a ,,Madarak atyját", a szívét pedig Judith hódította meg, ezzel a lelket melengető írásával. 

Camillával a házasságkötéskor vásárolták lillafüredi nyaralójuk telkét, melyet a szerető feleség tervei alapján építettek fel a későbbiekben.

Források:

Pesti Hírlap - 1883. május 22.

Pesti Hírlap - 1883. június 8.

Pesti Hírlap - 1883. július 30.

Ellenzék (Kolozsvár) 1883. augusztus 14.

Ellenzék (Kolozsvár) - 1883. augusztus 16.